Tudtam hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl.
Coelho
Ez most nagyon igaz rám. Nem tudom magamban tartani az érzéseimet, pedig lehet az lenne a legjobb. Nem tudom, hogy mit kellene tennem. És azt sem tudom, hogy pontosan mit érzek. Mert rájöttem, könnyű így blogon keresztül leírni az érzéseimet egy-egy idézettel, de élőben minden teljesen más. Kicsit megijedtem ma reggel. Utoljára Manóval aludtam együtt, sőt az utóbbi több mint két évben csak vele aludtam. És fura volt ma melletted aludni. Nem volt rossz, nagyon tetszett, imádtam, ahogy öleltél. De most olyan zavarosak az érzéseim. Lehet, hogy egy kicsit elbizonytalanodtam, vagy talán előjött a régi csalódás, nem tudom. Félek most. Félek attól, hogy túlontúl megbízok benned. Tudom, hogy te is félsz, és lehet ezért ilyen nehéz. És most csak ülök az ágyamon. Legszívesebben hisztiznénk, kiabálnék, de nem megy semmi ilyen. Csak vagyok, rád gondolok, arra, hogy vajon mit érezhetsz. Nem vagyok most önző kivételesen, nem vagyok az a lány, hogy ha nem szeretsz, akkor már nem is kellesz, hanem keresek mást. Nem vagyok ilyen lány. Pedig egyszerűbb lenne. Talán tudok még várni, csak nem tudom meddig. Mert veled szeretnék lenni, csak nagyon félek, félek az új érzésektől, magamtól, és tőled is.
