a tegnapi vers egy picit felkavart, tudva azt, hogy nekem írták....
ülök egy széken, és támasztom a fejem,
még most sem hiszem el, hogy ezt megtehetted velem...
bárgyún vigyorogva azt mondtad nekem,
te vagy az egyetlen lány az életemben...
és én naiv voltam,mindent elhittem,
még azt is, hogy nagyon szeretsz engem...
itthon végre lehullt a lepel,
és megtudtam, hogy valaki más van neked.
utálom a másikat, bár nem tehet róla,
ő az, aki jön hívószóra
a mosolya téged megbabonázott,
pedig nem is olyan szép, mint ahogy látod...
nem akarok sírni, de könnyes már a szemem,
csak annyit kérek találkozz velem...
nem mondanék semmit, csak néznék a szemedbe,
és te egyből tudnád, hogy mennyire szeretlek....
--------------------------------------------------------------------------------------
"...A küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, meghalva élni. A pillanat.
Egy. Egyszer. Soha többé. Soha még egyszer. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet. Szeretni..."
...meglátni és szeretni azt, aki nem szerethet... remegő térddel állni előtte, és pirulva nézni...zavarba jönni, és titkon ránézni... álmodozni róla, miközben másé...másé,aki nem tud rólam...másé,aki mosolygott rám.. ő, akinek kellek, ő, aki ezt nem vallja be... utálom ezért, mert csak játszik velem, s utálom őt, és én még mindig szeretem...
---------------------------------------
én ezt írtam neki, még régen, csak nem tud róla....
